13. fejezet

Kiöntöm a szívem

(Renesmee szemszöge)

Én pedig elindultam a fához.

Úr Isten! Most mit csináljak. Legelőször is fel kéne másznom a fára. És ott, hogyan tovább? Majd csak kitalálok valamit. Még észre sem vett!

- Na, akkor hajrá! – motyogtam magamban, miközben lerúgtam a cipőmet. Se perc alatt fenn voltam a fán. Még mindig nem szúrt ki, pedig már a mellette lévő ágon sétálok. – Szia! – köszöntem neki hangosan, mire fölriadt. Döbbenten nézett rám.

- Jesszusom! Le ne ess nekem onnan! – hát ez jó. Máris miattam aggódik.

- Azt hiszem még be sem mutatkoztam! Renesmee White vagyok és mellesleg halhatatlan. – kuncogtam.

- Jogos! Én pedig Jacob Black. – felé nyújtottam a kezem a fatörzs egyik oldalán, amikor meghallottam, hogy reccsen egyet az ág. Jaj, ne.

- Áááááááá! – sikítottam. Éreztem, hogy zuhanom, de egy erős kéz megragadta az enyémet. Felnéztem, és Jacob volt az. Próbált felhúzni maga mellé az ágra. Amikor már elég közel voltam megragadta a derekamat és úgy tett le az ágra. Ezzel nem lett volna semmi baj, csakhogy a trikóm felcsúszott, és amikor a keze a csupasz derekamhoz ért szikrázott közöttünk a levegő. Egy kicsit kínos ez a helyzet. – Kösz! Azért ennyire nehéz nem lehetek.

- Ez azt hiszem a fivéreim bűne. – amikor elengedett hirtelen hiányérzetem támadt. Megőrülök ezektől az érzésektől, de amint látom, ő se érzi magát jobban. – Ezen a fán szoktam járőrözéskor mindig ücsörögni és szerintem meg akartak tréfálni. Valószínűleg lefűrészelték egy kicsit az ágat. Bocsi.

- Ugyan már – legyintettem. – Az enyém sem jobb. – Chris mintha csak erre a mondatra várt volna.

- Hajrá hugi! Látom, vannak még csodák! – ordította.

- Mint az a mellékelt ábra mutatja. – céloztam az előző kijelentésemre.

- Úr Isten! Valaki hozzon egy történelemkönyvet! – vágtam vissza. – Christopher Emmett White kibírt nyögni egy értelmes mondatot! Szent Isten! Ezt föl kell írni valahova. – Jacob már szakadt a nevetéstől. Legalább a humora jó! De a távolból is hallok érdekes hangokat.

- Tudsz írni? – csodálkozott drága öcsém.

- Tudom, hogy ez nagy lelki traumát jelent számodra, mert te nem tudsz, de igen én tudok! – mindjárt belőlem is kitör a nevetés.

- Ee-ee-aa-áá-aa-ii-ee. – hát ebből baromi sokat értettem.

- Valami érthetőbb nyelven, ha kérhetem. – cukkoltam. Valaki biztos befogta a száját.

- Beszélgessetek csak nyugodtam! – kiáltotta most már anya. – Én addig kinyírom az öcsédet! – elismerem, azért néha tud jó fej is lenni. Talán kezdek megenyhülni az irányába. Biztos ezek az érzések teszik.

- Legalább én nem piszkolom be vele a kezem. – szűrtem a fogam között. Jacob valamin nagyon vigyorgott, mikor az arcomat nézte.

- Édes vagy, mikor mérges arcot vágsz. – éreztem, ahogy az arcomba tódul a vér. Hülye félvámpírság. Bizonyos mértékben képes vagyok elpirulni.

- A családomon kívül eddig még csak téged ért az a megtiszteltetés, hogy ilyen arccal láthatott. – próbáltam leplezni zavarom. Jacob a pirulásom láttám még jobban elvigyorodott.

- Egész jó fej családod van. – jegyezte meg.

- Ja persze! – morogtam keserűen.

- Ezt most miért mondod? – úgy látszik lemaradt a story nagy részéről, vagy csak tényleg érdekli.

- Az öcsém állandóan engem szívat. A nővérem akár a hulla. Elhagyta a férje. Egyedül nevel most 2 gyereket. Franciaországba. Anyám 50 évre elhagyott minket. Ja és ami a legjobb, közel 120 éve nem voltam már igazán boldog. – keseregtem. Nem is értem miért öntöm ki neki a szívemet. Úgy érzem, megbízhatok benne. – Az előtt nem ilyen voltam. Egész nap nevettem. Csak játékból ugrattuk egymást az öcsémmel és jókat verekedtünk. Kathline meg csak mosolyogva nézett minket. Mindig az mondta: „Ha valamelyikőtök netán meg talál sérülni a nagy verekedésbe nem én fogom felhívni anyát.” Ezen mindig jót derültünk. Imádtam anyát. Csüngtem minden szaván. De aztán elment. Itt hagyott minket. Én nem tudtam megbocsájtani neki. De Kathline és Chris igen. Amikor visszajött tárt karokkal fogadták. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de nem tehette. Megfogadtam, hogy soha többet nem engedek közel magamhoz senki, mert könnyen el lehet veszteni. Bezárkóztam. Mogorva vagyok mindenkivel. Legfőképp anyával. Régen a testvéreimmel is jó viszonyban voltam, de most. Chris naponta vág a fejemhez sértéseket, amiknek általában verekedés a vége. Katetel már vagy közel egy éve nem beszéltem. Pedig valamikor olyan igazi nővérek voltunk. A lánya, Mia is a gonosz nagynénit látja bennem. És Peter is azt fogja, ha ez így megy tovább. Őt még nem is láttam. Nem rég született meg. Chris mindig azt mondja, hogy anya egyszer úgy is megelégeli a viselkedésemet és akkor kirak a házból. Pedig én ezt nem direkt csinálom. Csak ennyi év után már túl nehéz lebontani azt a falat. Talán a büszkeség teszi. – felálltam és elkezdtem sétálni a fa ágán. Jacob elég furcsán nézett rám. – Bocsi! Sose bírtam megülni egy helyben.

- Sétáljuk egyet! – állt fel ő is, majd csak úgy leugrott a fáról. Pedig jó magasan voltunk nem mondom. Én maradok a mászásnál. Nem kockáztatok.

- Én inkább lemászok. – kiáltottam le neki.

- Gyere, ugorj le nyugodtan. – dehogy ugrok. – Elkaplak.

- Nem, nem! – ráztam a fejem. Ekkor viszont ő is visszajött a fára. Hogy lehet ilyen gyors. Hirtelen felkapott az ölébe. Ne, mit csinál?

- Biztos vagy te abban? – kérdezte nevetve, majd leugrott velem. Úr isten Hát én ezt kinyírom. Bár bevallom már csak azért megérte, hogy a karjaiban lehetek. Jesszus! Miket gondolok már én itt! De tényleg fantasztikus érzés. De jól elgondolkodhattam, mert már leértünk.

- Nem is volt olyan borzalmas ugye? – vigyorgott rám. Még mindig a karjaiban tartott.

- Hááááát… - nyújtottam a szavakat. – Tényleg nem volt rossz. – bár én nem kifejezettem az ugrásra értettem.

- nem csodálom, hogy leszakadt alattad az az ág. – jegyezte meg végül. Tessék? – Hány kiló vagy te. Mindjárt leszakad a kezem.

- Kikérem magamnak! Alig ütöm meg az 55 kilót. – néztem a szemébe. Nagy hiba. Teljesen elvesztem a tengerkék szemeiben. Úr Isten! Meg fog csókolni. Már csak pár milliméter volt az ajkaink között amikor…

( Bella szemszöge)

- Bella! – lépett elém Harry. – Mi ez az egész?

- Mindent hallottatok, amit mondtam? – bólintottak. – 150 éve, amikor ember voltam beleszerettem Edward Cullenbe. Ő is szerelmes lett belém. Majd egy nap váratlanul elment azzal az indokkal, hogy jobb lesz így nekem. Lett jobb a fenéket. Nem sokkal később megtudtam, hogy terhes vagyok. Leugrottam egy hídról, de nem haltam meg. A babák életben tartottak. Egy vámpír nő talált rám, Susan. 30 évvel az után, hogy megszületett Kathline, Christopher és Renesmee felbukkant egy őrült vámpírnő, akinek a párját még Edward ölte meg és bosszút esküdött. Rajtam akart bosszút állni. Én pedig a gyerekeim érdekében egyezséget kötöttem a Volturival. – magyaráztam. – Én beállok hozzájuk ők meg megvédik a családomat. 50 évig voltam náluk. Nagyon megszerettem őket, de tudtam, hogy hiba volt elhagynom a gyerekeimet. Mikor visszamentem már késő volt. Kate és Chris ugyan tárt karokkal fogadtak, de Nessi megutált. Azóta is gyűlöl. De, talán most, hogy megtalálta a szerelmet megenyhül az irányomba.

- Már mindent értek. – jutott végre szóhoz Billy is. – Feláldoztad magad a gyerekeidért, de ezt ők nem így látják.

- Pontosan.

- Lehet egy kérdésem? – nézett rám Harry. – Mennyi nyugtatót adjak be Jacobnak, mielőtt beszél a lányoddal?

- Az egész dobozzal. – már mind hárman szakadtunk a röhögéstől.

Hirtelen észrevettem Nessit és Tiarát nem messze tőlünk. Valamiről beszélgettek. Nem akartam kihallgatni őket. Renesmee hálásan nézett Tiára, majd megölelte. Ej ha4 Ilyet még sose csinált. Talán tényleg van még remény? Elindultak felénk.

- Hála Istennek Nessi! – öleltem meg. – Már azt hittem eltűntetek.

- Nincs olyan mázlink. – ej de jól nevelt a fiam is.

- Én is szeretlek Christopher.

- Jó, hogy megjöttél. – szólt közbe Harry. – Beszélned kéne vele. Teljesen maga alatt van. Nem tudtunk vele mit kezdeni.

- Rendben. – ránézett Tiára, majd elindult. Hát ez meg mi volt.

- Oké! Tömeg oszolj! – már mindent értek. - Nincs itt semmi látnivaló!

- Te kis diktátor! – szólt oda neki Billy és kelletlenül elindult.

- Na és hogy ment? – érdeklődtem?

- Minden rendben lesz! – mosolygott rám. – Azt hiszem sikerült meggyőznöm.

- Az jó! – mondta Harry is.

- Csak nehogy özönvíz legyen, amikor kiolvad a jégszíve.

- Vigyázz a szádra kisfiam. – vágtam fejbe. – Ő a húgod.

- Nagy kár. Oh, de ha jól hallom éppen rólam beszélnek! – már megint hallgatózott?

- Hányszor mondjam még, hogy nem illik hallgatózni. – szidtam le, de ő rám sem hederített.

- Hajrá hugi! Látom, vannak még csodák! – ordította. Mit csinál?

- Úr Isten! Valaki hozzon egy történelemkönyvet! Christopher Emmett White kibírt nyögni egy értelmes mondatot! – frappáns visszavágás. Szent Isten! Ezt föl kell írni valahova.

- Tudsz írni? – csodálkozott Chris. A többiek már nem bírták visszatartani a nevetést.

- Tudom, hogy ez nagy lelki traumát jelent számodra, mert te nem tudsz, de igen én tudok! – hallani lehetett a hangján, hogy ő is nevet. – én pedig elérkezettnek láttam az idejét, hogy befogjam egyetlen fiam száját, mielőtt még minden elront.

- Ee-ee-ee-aa-áá-aa-ii-ee. – látom jól tettem.

- Valami érthetőbb nyelven, ha kérhetem. – ő meg minek cukkolja még?

- Beszélgessetek csak nyugodtam! – kiáltottam vissza. – Én addig kinyírom az öcsédet! – de, legalábbis jól elbeszélgetek vele.

- Hát ez vicces volt. – röhögött még mindig Billy.

- No, édes kis fiacskám! – engedtem el a száját. – Beszélgessünk csak el.