Halloween

Happy Halloween!

A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, amelyet elsősorban az angolszász országokban tartanak meg, bár mára már az egész világon elterjedt. A boszorkányok, kísértetek és egyéb szellemek ünnepe, melyben összemosódott a római Pomona-nap, a kelta Samhain ünnep és a keresztény Halottak napja, és amelyet október 31-én tartanak.

A Halloween eredete a római időkre nyúlik vissza, amikor a rómaiak elfoglalták Angliát. A kelta hagyományok közt szerepelt a Samhain ünnep, amit a kelta napisten tiszteletére rendeztek. Ekkor a mai Nagy-Britannia és észak-Franciaország területén élő kelták megünnepelték a kelta újévet, amely november 1-jére esett és megköszönték a napistennek, hogy a földet és a termést gazdaggá tette. Ez a nap jelentette a sötétség kezdetét, mert a kelták azt hitték, hogy a napisten Samhain a halál és a sötétség istenének fogságába került. Október 31-én az újév előestéjén Samhain összehívta a halottakat, amelyek különböző formákban jelentek meg, ezek rossz lelkek, gonosz állatok figuráit öltötték magukra. A kelta papok egy hegytetőn a szent tölgy alatt gyülekeztek, tüzet gyújtottak és termény és állatáldozatokat mutattak be, majd a tűz körül táncoltak. Reggel a papok minden családnak adtak ebből a parázsból, hogy új tüzeket gyújthassanak velük, melyek elűzik a gonosz szellemeket és melegen tartják az otthonokat.

Ezen a napon, vagyis november elsején az emberek állatbőröket vettek magukra és Samhain tiszteletére 3 napos ünnepet tartottak. Ez volt az első Halloween fesztivál, melynek pogány szokásai keveredtek aztán más ünnepekkel. Amikor a rómaiak elfoglalták a kelta területeket, ők is megtartották a saját szokásaikat. Egyik ünnepük szintén november 1-jére esett, ez volt a Pomona-nap, ami a gyümölcsök és kertek istennőjének ünnepe volt.

A töklámpás lett az idők folyamán a halloween legfontosabb jelképe. Az angol egyenes fordítás „carved pumpkin”. Az ilyenkor használt kivájt vigyorgó töklámpás angol nyelvterületen elterjedt neve: Jack O’Lantern. A történet szerint nevét egy Jack nevű részegestől kapta, aki az ördögtől olyan ígéretet csikart ki, hogy lelke nem fog a pokolra kerülni. Jacket viszont a mennyországba sem fogadták be. Az ördög egy széndarabot adott Jacknek, amit ő egy marharépába rakott lámpásnak. Azóta Jack lelke ennek a lámpácskának a fényénél keresi nyugvóhelyét. Amerikában az eredeti marharépát a jóval látványosabb tök váltotta fel.

Amerikában halloweenkor az ajtó előtt jelmezbe öltözött gyerekek jelennek meg, akik Trick or treat!, szabadon fordítva: „Cukor vagy bot!” („Cukrot vagy csínyt!”) kiáltással szólítják fel a lakókat állásfoglalásra. Elméletileg a szerencsétlen ajtónyitónak van lehetősége „botot” választani – a következményekkel együtt. Általában a gyerekek édességet kapnak, a felnőttek pedig jót szórakoznak. Amerikában általában baráti társaságban jelmezbált rendezve ülik meg ezt az ünnepet. A halloween nagyon fontos ünnep Amerikában. Ezzel ellentétben a szülők nem engedik ki gyermeküket, mert félnek a várható következményektől. Az utóbbi időben ugyanis megnőtt Halloween-kor az eltünt- és megölt gyermekek száma. Így ez az ünnep, az előző 10 évhez képest, nagyon sokat vesztett a jelentőségéből.

Európában a halloween sokáig feledésbe merült. Néhány helyen elvétve jelmezbe öltöztek és tökdíszeket helyeztek el a lakásban, de ez a szokás is hanyatlóban volt. Az utóbbi években azonban a halloween ünneplése ismét visszatért, valószínűleg a népszerű amerikai ponyvakultúra (képregények, filmek) nyomán. Az utóbbi években Magyarországon egyre több helyen ünneplik meg. Az iskolákban beöltöznek a gyerekek és cukrot osztanak az osztályokban. Több helyen partikat rendeznek; az udvart, a házat túlvilági hangulatúvá varázsolják, majd különféle jelmezekbe öltözve mulatoznak. Népszerű szórakozás ilyenkor az almahalászat, melynek célja egy vízzel teli vödörből szájjal kiszedni az almát.

A szeretet ereje

- Nagymama mesélj nekünk valamit!

- No, jól van, nem bánom! – mondta az öreganyó. – Üljetek le!

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, egy eldugott kietlen országban kezdődik történetünk. Aranyország valaha egy napsütötte, fákkal és élettel teli vidék volt. Eszter királyné és Edmund király békében és nagy szeretettel kormányozták az országot egészen addig, míg a gonosz varázsló Sarlatán el nem foglalta a trónt. Azóta sötétség és pusztulás uralkodik az egész vidéken. Az ország népe az utolsó reményét a királyi pár eltűnt gyermekébe, Miriam hercegnőbe vetette, akinek Eszter húga Borbála megjósolta a visszatértét. 3 nappal az után, hogy a birodalmat leigázták látomása támadt: „Tíz év sötétség után az eltűntnek hitt gyermek visszatér, hogy elfoglalhassa jogos helyét a trónon, oldalán a bátor lovaggal. Amikor az égiek háborúja megkezdődik, a hercegnő legyőzi a gonoszt. Olyan fegyver van a birtokában, ami ellen még a mágus is tehetetlen. S amikor elszállnak a viharfelhők az ország ismét békében élhet tovább.” Mindez már tíz éve történt. A nép az óta is elkeseredetten várja vissza az ifjú hercegnőt.

Sir Péter a király egyik hű lovagja és Miranda a hercegnő legjobb barátnője indult el Miriam hercegnő megkeresésére és itt kezdődik a történetünk.

Három nap és három éjjel mentek szüntelenül, amikor is egy kis tisztáshoz értek. Egy kunyhó állt a közepén és füst gomolygott a kéményből. Egy öreganyó éppen rőzsét hordott az erdőből. Amikor észrevette a vendégeket eléjük sietett.

- Miben segíthetek kedveskéim? – mosolygott rájuk.

- Csak egy kis ételt szeretnénk kérni és éjszakára szállást. – mondta a lovag.

- Gyertek csak! - nyitotta ki előttük az ajtót. – Hidegek az esték. Nálam jó helyen lesztek.

Az anyó betartotta, amit ígért, ám reggel rémültem vették észre, hogy két út vezet innen tovább. Most merre menjenek?

- Ha megmondjátok, merre tartotok, én szívesen segítek. – ajánlotta fel a vendéglátójuk.

- A barátnőmet keressük. – válaszolt készséggel a lány.

- Ennél azért egy kicsit konkrétabban úti cél kellene megadni, nem gondolod Miranda? – érdeklődött a lovag. Az öreganyó a név hallatán felkapta a fejét.

- Miranda? Nagyon szép neved van kedvesem! – suttogta sejtelmesen. – Menjetek balra! Az egész biztosan a jó út lesz.

A két vándor úgy tett, ahogy az anyók mondta, bár nem igazán értették a viselkedését. Hét nap gyaloglás után ismét egy tisztásra értek. Egy takaros kis ház állt a közepén egy kis kerttel. Egy asszony éppen a kertben munkálkodott. Rögtön felfigyelt az érkezőkre.

- Üdv néktek ifjú vándorok! Anyám már értesített, érkezésetekről. – sétált eléjük. Az érkezők nem értették, hogy mit történik. – Én Gertrúd vagyok. Ti, pedig biztosan Sir Péter és Miranda.

- Már megbocsásson asszonyom- - udvariaskodott a lovag – de ön honnan ismer minket?

- Én mindent és mindenkit ismerek gyermekem! – Sir Péter ezt már egyre különösebbnek gondolta. Valami itt nincs rendben.

- Menjetek tovább egyesen. – mutatta az utat Gertrúd. – A lányom várni fog titeket.

- De hát honnan tudja, hogy merre menjünk. – azonban mire Miranda már hátranézett az asszony eltűnt.

Sir Péter és Miranda vonakodva, de elindultak a középső ösvényen. Hosszú út állt már mögöttük, ne ennek még koránt sincs vége. A huszonegyedik napon, amikor már kezdték feladni a reményt egy házat pillantottak meg az erdőben. Odabent égett a gyertya. Az ajtóhoz léptek, ám mielőtt még kopogtak volna egy fiatal hölgy nyitott ajtót.

- Üdvözöllek titeket, már vártalak benneteket. – tárta szélesebbre az ajtót. – Gyertek beljebb. Épp most készült el a vacsora.

Mivel Miranda és a lovag már igen fáradtak voltak, nem kezdték el faggatni a lányt, hogy még is mi történik. A vacsorát készséggel elfogadták, majd az után rögtön le is feküdtek aludni. Pár perc múlva el is nyomta őket az álom. Reggel kipihenten ébredtek fel. Már friss reggeli várta őket az asztalon. Mire végeztek az evéssel vendéglátójuk is visszatért.

- Jó reggelt! Nem volt alkalmam tegnap bemutatkozni. Anna vagyok. – nyújtott nekik kezet.

- Most már elárulnád, hogy még is mi folyik itt? – türelmetlenkedett a lovag.

- Tudom, hogy miért vagytok itt! - kezdte Anna. – Tudom, hogy kit kerestek!

- De hát honnan? – csodálkozott el Miranda. – És ha tudod, akkor merre kell mennünk?

- Erre sajnos magatoknak rá rájönni. – rázta meg a fejét. – Én csak egy rejtvénnyel szolgálhatok nektek, amit, ha megfejtetek, akkor már egyenes út vezet Miriamhoz.

- Halljuk! – dörrent rá Sir Péter.

- Egy egész generáció őrzi titkát a lánynak, útját állva ezzel sok ármánynak. Jöjj rá családfádnak titkára, csak úgy lelhetsz rá a királynő igaz útjára.

- Még is kinek a családfájára gondol? – mérgelődött a lovag.

- Nekem ismerős ez a hely. Már jártam erre. Amikor még kicsi voltam. – nézett körül Miranda. – Már emlékszem. A nagymamámhoz mentünk erre mindig. A birtok ahol lakott már évtizedek óta családom birtokában volt. A közepén egy vén diófa állt. Még az őseim ültették. Mama mindig csak tréfásan a családfánknak nevezte.

- A rejtvény lényegét remekül megoldottad. – bólintott elismerően Anna. – Most már csak az a kérdés tudod-e hogy, hogy jutottatok oda?

- Igen! A legszélső út a jó!

Megköszönték Annának a segítséget, majd elindultak az úton. Rég nem járhatott már arra senki. Az utat néhol már tejesen belepte a fű és a gaz. Kétheti gyaloglás után végre elérték a házat. Miranda és Miriam rögtön egymás karjaiba borult. Próbálták behozni az elmulasztott tíz évet. Nagyon boldogok voltak, hogy újra láthatták egymást. A lovag csak a háttérből figyelte az eseményeket. Nem bírta levenni a szemét Miriamról. Rabul ejtette a lány szépsége. Tényleg olyan, mit amilyennek mesélték neki.

Hét nap múlva újra útnak indultak, ám most már a hercegnővel az oldalukon, hogy visszaszerezzék a trónt. Visszafelé valahogy sokkal rövidebben tűnt az út. Miriam továbbra sem árulta el, hogy mivel fogja legyőzni Sarlatánt. Az mondta: „Ez maradjon az ő titka egyelőre.” Sir Péter eközben egyre jobban beleszeretett a hercegnőbe, s Miriam viszonozta az érzéseit.

Végül a huszonegyedik napon megérkeztek. A szörnyű vihar ellenére mindenki kisereglett az utcára. A nép éljenezve kiáltott a hercegnő nevét. Miriam egyből a palotához sétált. Sarlatán már fel volt készülve a legrosszabbra. Összegyűjtötte az összes erejét a nagy küzdelemre. Amikor a lány elkezdett felé közelíteni a legveszedelmesebb varázslatait ismételgette magában, s még mielőtt bármelyiket is kimondhatta volna a hercegnő megölelte. Ez volt az ő titkos fegyvere. A legősibb varázslat: a szeretet. A varázsló helyén nem maradt más csak por. Csak ezzel az egy fegyverrel lehetett őt legyőzni, s Miriam annyira szerette a szüleit és az országot, hogy képe volt rá. A szeretet mindig győzni fog a gonosz felett!

A király jutalomból a lovagnak adta a lánya kezét, aki örömmel ment hozzá. Világraszóló lakodalmat csaptak, s meghívták az egész országot. 80 évig uralkodtak békében az országban. Uralmuk alatt Aranyország ugyanolyan, ha nem még szebb hely lett, mint régen. A nép között szájról, szájra terjedtek a legendák a Hercegnőről, aki a szeretet erejével győzött.

De mindez ma már, csak egy bolondos nagyanyó történeteiben él tovább.

- Miranda drágám! Már megint az a régi történetet meséled az unokáinknak?- lépett be a szobába a férje.

- Rég volt tán igaz sem volt!

Figyelem!

Jövő hét szombaton tudom csak hozni a fejezetet. Nagyon sajnálom! Nincs elég időm az írásra. A mese viszont elkészült! Föltegyem?

19. fejezet

Nos, sajnálattal kell közölnöm, hogy innentől már csak 2 rész van hátra. Mind a kettő egy előretekintés lesz a jövőbe. Sok dolgom lett az iskolában is, meg itthon is így nem tudom folytatni. De megígérem, hogy az a maradék két rész még tartogat meglepetéseket. 2 hét múlva hozom a következőt, mert egy mesét kell írnom egy pályázatra. Addig is jó olvasást.

Egy ház, egy család

(Renesmee szemszöge)

Anya soha nem fog nekem megbocsájtani. Tényleg túlléptem a határt. Pedig én annyira szeretem őt. Nem akarok elmenni, de anyának igaza van. Ez már több volt a soknál.

Mikor beértem a konyhába anyát a földön találtam és zokogott. Ennek is én vagyok az oka.

- Anya! – suttogtam halkan, de így is meghallotta. – Csak búcsúzni jöttem. Indulok, de előtte még szeretnék mondani valami! Sajnálom! Remélem, egyszer megbocsájtasz.

- Hogy mondtad kislányom? – felállt és elém sétált. – Ismételd meg, amit az előbb mondtál!

- Sajnálom! – már indulni akartam, de anya hirtelen megölelt. Istenem, már el is felejtettem, hogy milyen érzés. Szorosan átkaroltam és szabad utat engedtem a könnyeimnek.

- Istenem, ha tudnád, hogy milyen régen vártam már erre. Ha ezt tudom, már előbb kidoblak a házból.

- Tessék? – ez csak színjáték volt???

- Anyai ösztönök! Tudtam, hogy ezzel észhez térítelek. Sajnálom, hogy ez kellett ahhoz, hogy rájöjj mi a helyes. – ezt nem hiszem el.

- Tehát maradhatok?

- Micsoda buta kérdés ez! – simított végig az arcomon. – Most kaptalak vissza. Soha többé nem eresztelek. Menjünk ki jó?

- Rendben. – amikor kiértünk rájöttem, hogy Edwardtól és Alicetől nem is kértem bocsánatot. Ők is megérdemelnék.

- Alice, Edward! Annyira sajnálom. Ha én nem vagyok ezt az egészet nem így tudod meg. – néztem az apámra. Furcsa, hogy már élőben is láthatom. – Anya finoman elmagyarázta volna. Alice, veled is elég csúnyán viselkedtem, csak hát nem akartam, hogy még egyszer megbántsátok anyát. Sajnálom, ígérem, igyekszem majd jóvátenni.

- Semmi gond Renesmee! Mi mindent megértünk. – beszélt Ed helyet is Alice. – Akiknek bocsánatot kérne kéni, az mi vagyunk.

- És legyen ez a végszó. – lépett Bella Edward elé. – Azt hiszem, hogy nekünk van, egy kis megbeszélnivalónk Menjünk a szobámba. – Edward egy szó nélkül követte.

- Renesmee! – szólított meg Jacob. Jacob??? Hogy kerül ő ide? – Látom eddig nem nagyon vettél észre, pedig már egy jó ideje itt állok. – a nyakába ugrottam, és szenvedélyesen megcsókoltam.

- Köszönöm!

- Szobára fiatalok! – hiába, Christopher az, mindig is Christopher marad.

(Bella szemszöge)

Istenem, most mit mondjak neki? Hogy magyarázzam el a történteket. Te jó Isten. Még a szemébe sem merek nézni. Mit gondolhat most rólam. Soha nem fog megbocsájtani.

- Bella? – nézett rám kérdőn.

- Most rajtam van a sor, hogy bocsánatot kérjek! Azt hiszem, hogy a látvány az magáért beszél. Sajnálom, hogy így kellett megtudnod! nem így terveztem.

- Ezért akartál ma velem találkozni ugye? – még mindig nem bírok a szemébe nézni.

- Igen! Nem tudom, hogy… - hirtelen minden elkezdett villog és egyszer csak teljesen elsötétedett a ház. Remek! Valaki kivágta a biztosítékot.

- Ez, melyik elvetemült őrül volt? – ordítottam ki a szobából.

- Sajnálom anya! – Kate! Ki más? Olyan két bal kezes, mint én. – Nem vettem észre, hogy a teafőző be van dugva és véletlenül lelöktem. Konnektorostól kijött.

- Remek! Akkor kezdj el gyertyákat keresni. Szakad a hó kint és korom sötét van. Már nem találjuk meg a tartalék generátort.

- Romantika a köbön. – ez most célzás volt?

- Vigyázz a szádra kisfiam. Jut eszembe Kate. Hol van Mia és Peter?

- Már alszanak! – jött a válasz. – Az időeltolódás miatt még elég kimerültek.

- Szerzek magunknak gyertyát! – mondtam Edwardnak, majd elindultam lefelé a lépcsőn.

- Tessék anya! – nyomta őket rögtön a kezembe Nessi egy doboz gyufával.

- Sok sikert! – remek! Még a sors is ellenem játszik.

- Visszatértem! – felállítottam a gyertyákat és meggyújtottam őket. Ez így érdekes lesz.

- Látom, sokszor van nálatok ilyen baleset. – jegyezte meg.

- Kate és mellettem? Viccelsz? – talán egy kicsit oldódik a hangulat. Talán túlságosan is. – De az eredeti témára visszatérve nem tudom, hogy mit mondjak. Nincs mentségem arra, amit tettem.

- Nem is kell, hogy mentségeket keress! Mindketten hibáztunk. – Edward lassan közelített felém én pedig a falhoz hátráltam. Mire készül? – Én nem haragszom rád Bella, sőt jobban szeretlek, mint valaha! Visszakaptalak és még mellé kiderült, hogy van 3 gyerekem. Soha rosszabb ne történjen velem. Te nem tettél semmit. Valószínű, hogy én is tettem volna a helyedben. – már nem tudtam tovább menni. Éreztem, ahogy a keze végigsimít az arcomon. Istenem, milyen rég óta nem éreztem ezt. Forróság öntötte el az egész testem egyetlen érintésétől. Én ebbe bele fogok őrülni. – De kár azon rágódni, hogy mi lett volna ha…

- Igen, egyetértek. – lélegzete, már az arcomat súrolta. Ez így nem lesz jó. Teljesen megbabonáz az illata. A derekamra tette a kezét és én megremegtem az újra rám törő érzésektől.

- Még mindig nem bízol bennem teljesen, de ez idővel változni fog. Nem hagyom, hogy még egyszer elmenj. Nem követem el kétszer ugyanazt a hibát.

- Nem áll szándékomban elmenni. – megfeszítettem minden izmom, hogy ellenállja a kísértésnek. Nem szabad megcsókolnom.

- Azt ajánlom is. – még közelebb hajolt hozzám az én testem pedig még jobban megfeszült. Lehajtottam a fejem, hogy ne lássam a szemét. Rögtön elvesznék. – Engedd el magad Bella. – engedelmeskedtem. – Ez az. És most nézz a szemembe. – emelte fel a fejem. – Kérlek. – belenéztem egyesen a szemébe.

Teljesen elvesztem azokban a tekintetekben. Olyat éreztem, amit már legalább 150 éve nem. Szerelmet és vágyat.

Edward finoman végigsimított az arcomon, majd az ajkaim felé közelített. Már semmi értelme nem volt ellene küzdeni. Edward ajka az enyémhez ért. A kezdetben puhatolózó csók átment szenvedélyes és forró csókba. A karjaimat a nyaka köré fontam és még szorosabban magamhoz húztam.

- Szeretlek! – suttogtam.

- Én is szeretlek! – csókolt meg újra. Erre vártam már mióta. Úgy éreztem, hogy repülni is tudnék. Csak egy valami zavart.

- Ugye tudod, hogy az ajtó előtt hallgatóznak? – suttogtam a fülébe.

- Igen! Már egy ideje feltűnt!

- Kate! Nessi! – mondtam mérgesnek szánt hangon, de közben vigyorogtam. – Ismerlek titeket. Tudom, hogy az ajtó előtt álltok és hallgatóztok. Nyomás lefelé!

- Ez rád is vonatkozik Alice! – na, ja. Őt ki is felejtettem.

- Jól van már! – csak lépcsődobogást lehetett hallani.

- Elmentek? – még mindig kiráz a hideg Ed hangjától.

- Nem! Engem nem vernek át! – már évek óta próbálkoznak ezzel a trükkel.

- Ha csak nem növesztettetek szárnyakat, akkor kizárt, hogy leértetetek. – nyitottam ki az ajtót. – Kicsit túl kevés ideig dübörögtetek. Ennél több lépcsőfok van.

- Ez nem ér! – tette karba a kezét Kate. – Mindig rájössz.

- Törődjetek bele! Az anyátok vagyok, ez van. Most pedig tényleg tünés!

Visszasétáltam Edwardhoz és átöleltem. Most már az idők végezetéig boldogan élhetünk együtt.

( Renesmee szemszöge)

- Na? – nézett ránk Chris és Jacob.

- Összejöttek! – lelkendezett Alice. Anya végre boldog.

- Hát ez remek! – csapta össze a kezeit Chris. Reménytelenül romantikus.

- Renesmee! Feljönnél velem a szobádba? – csak nincs valami baj?

- Öhm… Persze. – félve követtem. Ugye nem akar szakítani. Leültetett az ágyra ő pedig elém állt.

- Ugye tudod Nessi, hogy nagyon szeretlek? – jaj ne. Ez már rosszul kezdődik. – Nem csak azért, mert a bevésődésem vagy, hanem mert te vagy a legcsinosabb és legkedvesebb lány a földön. Soha többé nem akarlak elengedni egy percre sem. – belenyúlt a zsebébe és előhúzott egy kis dobozt. Úr Isten! – Renesmee Rosalie White hozzám jössz feleségül?

- Én… - Úr Isten. Úr Isten. Úr Isten. Megkérte a kezem. – Igen! Igen! Igeeen! – a nyakába ugrottam és megcsókoltam. Én vagyok a legboldogabb nő a világon.

- Reméltem, hogy ezt mondod. – Jacob felhúzta az ujjamra a gyűrűt. Gyönyörű. Egy apró kis zöld smaragd van a közepében.

- Szeretlek és örökké szeretni foglak Jacob Black. – néztem.

- Én is! Gyere, mondjuk el a többieknek! – villámgyorsan leszaladtunk a lépcsőn és vigyorogva odaálltunk a többiek elé.

- Mi ez a nagy boldogság Nessi? – kíváncsiskodott Chris. Kate és Alice is érdeklődve fordult felénk.

- Jacob megkérte a kezem! – mutattam fel boldogan a kezemet, amin a gyűrű volt.

- Gratulálok nektek! – öleltek meg minket.

- El sem hiszem, hogy férjhez mész! – hitetlenkedett a bátyám.

- Ki megy férjhez? – jött le anya és Edward kézen fogva a lépcsőn.

- Megkértem Nessi kezét! – újságolta el nekik is Jake.

- Ez csodálatos kislányom! – mosolygott rám anya, majd ő is átölelt. – Annyira örülök nektek!

- Az esküvőt én szervezem! – lelkendezett Alice.

- Csak, ha a lányod esküvőjét majd én szervezhetem. – egyezkedett anya.

- Addig még szerintem van egy kis időnk. – ölelte át hátulról Edward anyát.

Végre mindenki boldog an élhet az idők végeztéig.

18. fejezet

Tudom, hogy egy kicsit sokat kellett várni, de legközelebb ígérem, hogy sietek. Vasárnaponként fogok frissíteni. Rájöttem, hogy hétvégenkét még egy csomó időm van írni, így mindketten jobban járunk, mert hosszabbak lesznek a fejezetek. :D

Háború, vagy béke?

( Bella szemszöge)

Beraktam Chris a kocsiba és elindultam vissza emberi tempóba. Muszáj lesz lenyugodnom. Már előre félek, mit fogok látni Edward arcán. Most biztosan utál. De meg kell értenie, hogy nem volt más választásom. Most viszont a fő gond Renesmee. Én el sem hiszem, hogy ezt tette!

- Én nem mondhatok semmit Edward! – tehát megérkeztem. Már látom is őket. És ők is észrevettek engem, mert elhallgattak.

- Szia, Edward, szia, Alice! – köszöntem, de rájuk sem mertem nézni. Egyesen Renesmee felé fordultam. – Indíts a kocsihoz!

- De…! – kezdett volna be.

- Nem érdekel! Azt mondtam, hogy indíts a kocsihoz! Tünés, mielőtt még olyat teszek, amit később megbánok!

- Igen is anya! – hátat fordított nekem és elindul a kocsi felé!

- Köszönöm! – továbbra se mertem Edre nézni. – Gyanítom, odataláltok a házamhoz.

- Igen Bella! – ölelt meg Alice! Nem hiába ő a legjobb barátnőm. – Majd ott találkozunk!

Út közben egy szót se szóltunk egymáshoz a kocsiban. Én nem is tudtam volna mit mondani. Még túl ideges és túl mérges vagyok ahhoz.

Alice és Edward is akkor értek oda, amikor mi. Lesz mit megmagyaráznom.

- Anya! – lépett ki Kate az ajtón. – Elárulnád, hogy mi a csuda folyi-i-i-ik itt? – tehát észrevette Edwardékat. – Okké! Inkább nem akarom tudni!

- Kérlek, kísérd fel a húgodat a szobájába!

Kathline bólintott majd Nessivel együtt elindultak befelé. Én Christ vittem be a nappaliba és lefektettem a kanapéra. Alice és Ed is jött utánam.

Előbb Chris legyen rendben utána magyarázkodok majd.

- Fel kell hívnom Susant! – nyúltam a telefonért. – Valakinek el kell látni Christ.

- Edward is elvégezte az orvosit többször is! – szólt közbe Alice! Megfojtom. Ez hülye ötlet. – Ne rángasd azért haza Susant. Igaz Edward?

- Igen! – most mit tegyek? – Biztos van elég dolga.

- Köszönöm! Már ez is több, mint amit reméltem.

- Ne is zavartassátok magatokat! Beszélgessetek csak nyugodtan! – szólt bele Chris. – Senkit ne zavarjon, hogy el fogok vérezni!

- Nincs nekem olyan mázlim. – ez egy kicsit durva volt, de úgyse veszi komolyan.

- Ezt még visszakapod. – ja de megijedtem. - Szia Kathline!

- Anya! – nézett rám komolyan. – Mi ez az egész? Mi van Renesmeevel?

- Majd később! – tehát itt az idő. – Valaki hívja fel Jacob Blacket. Én addig beszélek Nessivel.

- Majd én telefonálok. – ajánlotta fel Alice.

- Kate, te segíts Edwardnak. Neked is van orvosi diplomád. Ketten már csak elboldogultok. – mondtam, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Benyitottam Renesmee szobájába.

- Miért vannak összepakolva a cuccaim? – támadott le.

- Amit megmondtam, azt megmondtam kislányom. – kezdtem színtelen hangon. – Kaptál egy esélyt és nem éltél vele. Én mindent megtettem, de mind hiába. 10 percet kapsz arra, hogy összepakold a személyes holmidat. A testvéreiddel, ha szeretnéd, tarthatod a kapcsolatot, de én ebben a házban soha többé nem akarlak látni. Leveszem a kezemet rólad és kitagadlak a családból. Én szerettelek és szeretlek is Renesmee de ez nekem nem megy tovább. Légy boldog Jacob Blackkel!

Sarkon fordultam és kimentem az ajtón. Istenem mit tettem? Ezt soha nem bocsájtom meg magamnak! Kidobtam a saját lányom. Hogy lehettem ilyen kegyetlen?

Mire leértem a nappaliba Jacob már ott volt. Egyenesen odamentem elé és megöleltem.

- Vigyázz a lányomra! – suttogtam a fülébe, majd elindultam a konyhába.

Főzök egy kis teát. Muszáj lefoglalnom magam valamivel!

Nem igazán sikerült. Összerogytam a kövön és néma zokogásba kezdtem.

( Kathline szemszöge)

- Christopher ne nyavalyogj már annyit! – miért kel így visítozni, mikor kitisztítom a sebeit. – Rosszabb vagy, mint egy kislány.

- Te meg beillenél kínzóeszköznek! Au! Óvatosabban.

- Megőrülök! – le fogom ütni. – Te még anyán is túlteszel!

- Szerencséd, hogy nem tudok felkelni különben… - fenyegetőzött.

- Mindjárt bepisilek, annyira félek.

- Megmondalak anyának! – na, jó. Ez már beteges.

- Ezt utoljára Mia szájából hallottam az óvodában, amikor egy fiú meghúzta a haját, de akkor is csak 3 éves volt.

- Bagoly mondja verébnek! – ezt most miért mondja? – Én emlékszem egy 5 éves copfos kislányra, aki ugyanezeket a szavakat mondja nekem, amikor én szintén 5 éves voltam.

- Nyakon öntöttél egy vödör hideg vízzel. Meg is érdemelted, amit kaptál.

- Ja! Gyanítom jól szórakoztál. – ami igaz, az igaz.

- Igen! Háromszor is nyakon önthettelek. Roppant jó érzés volt.

- Örülök, hogy újra, a régi vagy! – szorította meg a kezem. – Üdv újra itthon! Hiányoztál!

- Jaj, eredj már te nagy maci! – borzoltam össze a haját. El sem hiszi, milyen jól estek a szavai. – A végén még elbőgöm magam!

- Ez volt… Au! – ordított fel Chris. Edward épp most tette helyre a bokáját. Figyelemelterelésből jeles.

- Sajnálom! – mondtuk egyszerre.

- Azt a gondolatolvasós hétszentségit mindkettőtöknek! – tény, ami tégy tényleg innen tudtam, hogy mire készül.

- Tessék? – döbbent meg Ed. Tényleg, ő még nem is tudja.

- Ez a kis boszorka is itt, gondolatolvasó. – bökött felém. „ Van még valami, amit nem tudok?” jött Edward felől a gondolat.

- Ó, bizony van még! – válaszoltam neki.

- Na, jó, ez új! Eddig én turkáltam mások fejében. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy mások turkálnak az én fejemben.

- Jobb, ha hozzászoksz. Kathline naponta gyakorolja ezt az idegesítő szokását. – nevetett az én drága bátyám. Csengettek.

- Azt hiszem, hogy megjött Jacob. – pattant fel Alice. – Majd én kinyitom.

- Szia Jake! Rég láttalak. – köszönt nagynéném.

- Hello Alice! Sziasztok! – lépett be! – Mi történt?

- Renesmee rátámadt Chrisre! Hála Edward nem történt komolyabb baj! – tájékoztattam.

- Hol van Renesmee?

- Fent beszél anyával! És én azt hiszem, hogy tudom, hogy mi lesz a vége! – honnét tudná Chris?

- Anya azt mondta a múltkori verekedés után, hogy ez volt az utolsó. Legközelebb kidobja a házból!

- Jön anya! – mindjárt összeesik és elkezd zokogni. Odament Jacobhoz és átölelte.

- Vigyázz a lányomra! – suttogta, majd elrohant a konyhába. Edward már készült utánamenni, de megállítottam.

- Hagyd! Semmi értelme.

Egy jó öt percig mindenki csak ült néma csendben és próbálta feldolgozni a történteket. Anya biztos nagyon össze van törve. De Renesmee magának kereste a bajt.

Nemsokára lejött ő is sírva és a bőröndjeivel kezében. Chris felé vette az irányt. Csak nem…?

- Annyira sajnálom Christopher. – leguggolt a kanapé mellé és megsimogatta a fejét. – Annyira sajnálom. Én nem ezt akartam. Egyszer csak már egyszerűbb volt ezt tenni, mint bocsánatot kérni. Az a baj, hogy magamnak már nem tudok megbocsájtani. Tudom, hogy túl nagy kérés és nem is várom el tőled, de szeretném, hogyha egyszer megbocsájtanál nekem. Mind az, amit tettem el sem tudod képzelni, hogy mennyire fájt nekem. Kate ez rád is vonatkozik. Mindkettőtök életét megkeserítettem. Kérj bocsánatot Miától is a nevemben. Még egyszer nagyon sajnálom.

Nem is tudom, hogy mit mondjak. Már 120 éve erre a napra vártunk. Kár, hogy ilyen nagy árat kellett fizetni érte. De azért örülök. Ő az igazi Renesmee Rosalie White.

Nessi már épp készült felállni a könnyeit törölgetve, amikor Chris megragadta a kezét.

- Én soha nem is haragudtam rád Nessi. – mondta a szemébe nézve. – Egyszerűen, csak fájt az amit anyával és a többiekkel tettél. Én megbocsájtok neked.

- Én is! – felálltam és megöleltem a kissé meglepődött húgunkat.

- De, azt hiszem elsősorban nem tőlünk kéne bocsánatot kérned!

- Nem fog nekem megbocsájtani soha! Ennyi éven keresztül ellöktem őt magamtól és most sikerült örökre.

- Egyszer rólad beszélgettünk, és anya azt mondta, hogy mindenkinek jár egy második esély. – nyugtatta Chris és igaza is van.

- Csak, hogy ez nekem már nem a második, hanem az utolsó esélyem volt.

- Na, jó, idefigyelj Nessi! Anya nincs beszámítható állapotba így átmenetileg én vagyok a családfő. – Alice hangosan megköszörülte a torkát. – Ezt majd később megbeszéljük Alice. Most éppen nevelni próbálom a húgomat. Na, szóval. Fogod magad és szépen odaállsz anya elé bocsánatot kérsz tőle, mert a családommal szeretném ünnepelni a karácsonyt és annak te is a része vagy. Világos?

- Olyan, vagy mint anya. – mosolygott rám, és elindult a konyha felé. Na, végre!