A szeretet ereje

- Nagymama mesélj nekünk valamit!

- No, jól van, nem bánom! – mondta az öreganyó. – Üljetek le!

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, egy eldugott kietlen országban kezdődik történetünk. Aranyország valaha egy napsütötte, fákkal és élettel teli vidék volt. Eszter királyné és Edmund király békében és nagy szeretettel kormányozták az országot egészen addig, míg a gonosz varázsló Sarlatán el nem foglalta a trónt. Azóta sötétség és pusztulás uralkodik az egész vidéken. Az ország népe az utolsó reményét a királyi pár eltűnt gyermekébe, Miriam hercegnőbe vetette, akinek Eszter húga Borbála megjósolta a visszatértét. 3 nappal az után, hogy a birodalmat leigázták látomása támadt: „Tíz év sötétség után az eltűntnek hitt gyermek visszatér, hogy elfoglalhassa jogos helyét a trónon, oldalán a bátor lovaggal. Amikor az égiek háborúja megkezdődik, a hercegnő legyőzi a gonoszt. Olyan fegyver van a birtokában, ami ellen még a mágus is tehetetlen. S amikor elszállnak a viharfelhők az ország ismét békében élhet tovább.” Mindez már tíz éve történt. A nép az óta is elkeseredetten várja vissza az ifjú hercegnőt.

Sir Péter a király egyik hű lovagja és Miranda a hercegnő legjobb barátnője indult el Miriam hercegnő megkeresésére és itt kezdődik a történetünk.

Három nap és három éjjel mentek szüntelenül, amikor is egy kis tisztáshoz értek. Egy kunyhó állt a közepén és füst gomolygott a kéményből. Egy öreganyó éppen rőzsét hordott az erdőből. Amikor észrevette a vendégeket eléjük sietett.

- Miben segíthetek kedveskéim? – mosolygott rájuk.

- Csak egy kis ételt szeretnénk kérni és éjszakára szállást. – mondta a lovag.

- Gyertek csak! - nyitotta ki előttük az ajtót. – Hidegek az esték. Nálam jó helyen lesztek.

Az anyó betartotta, amit ígért, ám reggel rémültem vették észre, hogy két út vezet innen tovább. Most merre menjenek?

- Ha megmondjátok, merre tartotok, én szívesen segítek. – ajánlotta fel a vendéglátójuk.

- A barátnőmet keressük. – válaszolt készséggel a lány.

- Ennél azért egy kicsit konkrétabban úti cél kellene megadni, nem gondolod Miranda? – érdeklődött a lovag. Az öreganyó a név hallatán felkapta a fejét.

- Miranda? Nagyon szép neved van kedvesem! – suttogta sejtelmesen. – Menjetek balra! Az egész biztosan a jó út lesz.

A két vándor úgy tett, ahogy az anyók mondta, bár nem igazán értették a viselkedését. Hét nap gyaloglás után ismét egy tisztásra értek. Egy takaros kis ház állt a közepén egy kis kerttel. Egy asszony éppen a kertben munkálkodott. Rögtön felfigyelt az érkezőkre.

- Üdv néktek ifjú vándorok! Anyám már értesített, érkezésetekről. – sétált eléjük. Az érkezők nem értették, hogy mit történik. – Én Gertrúd vagyok. Ti, pedig biztosan Sir Péter és Miranda.

- Már megbocsásson asszonyom- - udvariaskodott a lovag – de ön honnan ismer minket?

- Én mindent és mindenkit ismerek gyermekem! – Sir Péter ezt már egyre különösebbnek gondolta. Valami itt nincs rendben.

- Menjetek tovább egyesen. – mutatta az utat Gertrúd. – A lányom várni fog titeket.

- De hát honnan tudja, hogy merre menjünk. – azonban mire Miranda már hátranézett az asszony eltűnt.

Sir Péter és Miranda vonakodva, de elindultak a középső ösvényen. Hosszú út állt már mögöttük, ne ennek még koránt sincs vége. A huszonegyedik napon, amikor már kezdték feladni a reményt egy házat pillantottak meg az erdőben. Odabent égett a gyertya. Az ajtóhoz léptek, ám mielőtt még kopogtak volna egy fiatal hölgy nyitott ajtót.

- Üdvözöllek titeket, már vártalak benneteket. – tárta szélesebbre az ajtót. – Gyertek beljebb. Épp most készült el a vacsora.

Mivel Miranda és a lovag már igen fáradtak voltak, nem kezdték el faggatni a lányt, hogy még is mi történik. A vacsorát készséggel elfogadták, majd az után rögtön le is feküdtek aludni. Pár perc múlva el is nyomta őket az álom. Reggel kipihenten ébredtek fel. Már friss reggeli várta őket az asztalon. Mire végeztek az evéssel vendéglátójuk is visszatért.

- Jó reggelt! Nem volt alkalmam tegnap bemutatkozni. Anna vagyok. – nyújtott nekik kezet.

- Most már elárulnád, hogy még is mi folyik itt? – türelmetlenkedett a lovag.

- Tudom, hogy miért vagytok itt! - kezdte Anna. – Tudom, hogy kit kerestek!

- De hát honnan? – csodálkozott el Miranda. – És ha tudod, akkor merre kell mennünk?

- Erre sajnos magatoknak rá rájönni. – rázta meg a fejét. – Én csak egy rejtvénnyel szolgálhatok nektek, amit, ha megfejtetek, akkor már egyenes út vezet Miriamhoz.

- Halljuk! – dörrent rá Sir Péter.

- Egy egész generáció őrzi titkát a lánynak, útját állva ezzel sok ármánynak. Jöjj rá családfádnak titkára, csak úgy lelhetsz rá a királynő igaz útjára.

- Még is kinek a családfájára gondol? – mérgelődött a lovag.

- Nekem ismerős ez a hely. Már jártam erre. Amikor még kicsi voltam. – nézett körül Miranda. – Már emlékszem. A nagymamámhoz mentünk erre mindig. A birtok ahol lakott már évtizedek óta családom birtokában volt. A közepén egy vén diófa állt. Még az őseim ültették. Mama mindig csak tréfásan a családfánknak nevezte.

- A rejtvény lényegét remekül megoldottad. – bólintott elismerően Anna. – Most már csak az a kérdés tudod-e hogy, hogy jutottatok oda?

- Igen! A legszélső út a jó!

Megköszönték Annának a segítséget, majd elindultak az úton. Rég nem járhatott már arra senki. Az utat néhol már tejesen belepte a fű és a gaz. Kétheti gyaloglás után végre elérték a házat. Miranda és Miriam rögtön egymás karjaiba borult. Próbálták behozni az elmulasztott tíz évet. Nagyon boldogok voltak, hogy újra láthatták egymást. A lovag csak a háttérből figyelte az eseményeket. Nem bírta levenni a szemét Miriamról. Rabul ejtette a lány szépsége. Tényleg olyan, mit amilyennek mesélték neki.

Hét nap múlva újra útnak indultak, ám most már a hercegnővel az oldalukon, hogy visszaszerezzék a trónt. Visszafelé valahogy sokkal rövidebben tűnt az út. Miriam továbbra sem árulta el, hogy mivel fogja legyőzni Sarlatánt. Az mondta: „Ez maradjon az ő titka egyelőre.” Sir Péter eközben egyre jobban beleszeretett a hercegnőbe, s Miriam viszonozta az érzéseit.

Végül a huszonegyedik napon megérkeztek. A szörnyű vihar ellenére mindenki kisereglett az utcára. A nép éljenezve kiáltott a hercegnő nevét. Miriam egyből a palotához sétált. Sarlatán már fel volt készülve a legrosszabbra. Összegyűjtötte az összes erejét a nagy küzdelemre. Amikor a lány elkezdett felé közelíteni a legveszedelmesebb varázslatait ismételgette magában, s még mielőtt bármelyiket is kimondhatta volna a hercegnő megölelte. Ez volt az ő titkos fegyvere. A legősibb varázslat: a szeretet. A varázsló helyén nem maradt más csak por. Csak ezzel az egy fegyverrel lehetett őt legyőzni, s Miriam annyira szerette a szüleit és az országot, hogy képe volt rá. A szeretet mindig győzni fog a gonosz felett!

A király jutalomból a lovagnak adta a lánya kezét, aki örömmel ment hozzá. Világraszóló lakodalmat csaptak, s meghívták az egész országot. 80 évig uralkodtak békében az országban. Uralmuk alatt Aranyország ugyanolyan, ha nem még szebb hely lett, mint régen. A nép között szájról, szájra terjedtek a legendák a Hercegnőről, aki a szeretet erejével győzött.

De mindez ma már, csak egy bolondos nagyanyó történeteiben él tovább.

- Miranda drágám! Már megint az a régi történetet meséled az unokáinknak?- lépett be a szobába a férje.

- Rég volt tán igaz sem volt!