14. fejezet

Elfogadás

( Jacob szemszöge)

Most mit csináljak? Egyáltalán hogyan közeledjek felé? Hiszen elrohant. Már most sikerült elüldöznöm őt a puszta ténnyel is, hogy velem kell maradnia örökre. Elméletben ő a tökéletes pár nekem, de mi van, ha ő nem így akarja. Ha el fog menni. Bár, Tia mindig is jó volt a meggyőzésben. Ha vissza is jön hogyan lesz azután? Egy vámpír és egy vérfarkas nem éppen nyerő párosítás. Tűz és víz. De még is úgy érzem, hogy sikerülni fog. Ha ő is akarja menni fog.

- Szia! – hallottam egy bársonyos hangot mellőlem. Ez Renesmee! De hát mikor jött vissza?

- Jesszusom! Le ne ess nekem onnan! – kiáltottam, miután megláttam, hogy azon a vékony ágon egyensúlyozik. Ha valami baja esik én…

- Azt hiszem még be sem mutatkoztam! Renesmee White vagyok és mellesleg halhatatlan. – kuncogott. Van benne valami.

- Jogos! Én pedig Jacob Black. – felém nyújtotta a kezét, amikor hallottam, hogy reccsen egyet az ág.

- Áááááááá! – sikított. gyorsan megragadtam a kezét és megpróbáltam felhúzni. Megfogtam a derekát és felhúztam őt. Mikor hozzáértem a csupasz derekához szikrák pattogtak köztünk. Elvettem a kezem a derekáról és hirtelen hiányérzetem támadt. Oda akartam magamhoz húz, a karomban tartani őt, de ez még korai lenne. – Kösz! Azért ennyire nehéz nem lehetek.

- Ez azt hiszem a fivéreim bűne. – idő közben rájöttem, hogy mi is történt valójában. – Ezen a fán szoktam járőrözéskor mindig ücsörögni és szerintem meg akartak tréfálni. Valószínűleg lefűrészelték egy kicsit az ágat. Bocsi.

- Ugyan már – legyintett. – Az enyém sem jobb.

- Hajrá hugi! Látom, vannak még csodák! – ordította valaki messzebbről. Biztos a testvére.

- Mint az a mellékelt ábra mutatja!

- Úr Isten! Valaki hozzon egy történelemkönyvet! – vágott vissza. – Christopher Emmett White kibírt nyögni egy értelmes mondatot! Szent Isten! Ezt föl kell írni valahova. – Nem bírtam tovább. Kitört belőlem a nevetés.

- Tudsz írni? – humoruk az van, el kell ismerni.

- Tudom, hogy ez nagy lelki traumát jelent számodra, mert te nem tudsz, de igen én tudok! – láttam, hogy már ő se bírja sokáig

- Ee-ee-aa-áá-aa-ii-ee. – ez egy roppant értelmes mondat volt

- Valami érthetőbb nyelven, ha kérhetem.

- Beszélgessetek csak nyugodtam! – kiáltotta Bella. – Én addig kinyírom az öcsédet! – Ő is tök jó fej.

- Legalább én nem piszkolom be vele a kezem. – szűrte a fogai között. Amikor az arcára néztem elvigyorodtam. Aranyos ilyenkor. Úgy néz ki, mint egy hörcsög.

- Édes vagy, mikor mérges arcot vágsz. – elpirult. Ez már fél siker!

- A családomon kívül eddig még csak téged ért az a megtiszteltetés, hogy ilyen arccal láthatott. – próbálta leplezni zavarát.

- Egész jó fej családod van. – jegyeztem meg.

- Ja persze! – morogta keserűen.

- Ezt most miért mondod? – nem túl sokat értettem abból, amit Bella mondott, de nagyjából tudom, hogy mi a helyzet.

- Az öcsém állandóan engem szívat. A nővérem akár a hulla. Elhagyta a férje. Egyedül nevel most 2 gyereket. Franciaországba. Anyám 50 évre elhagyott minket. Ja és ami a legjobb, közel 120 éve nem voltam már igazán boldog. – megbízik bennem, különben nem mondaná ezt el. – Az előtt nem ilyen voltam. Egész nap nevettem. Csak játékból ugrattuk egymást az öcsémmel és jókat verekedtünk. Kathline meg csak mosolyogva nézett minket. Mindig az mondta: „Ha valamelyikőtök netán meg talál sérülni a nagy verekedésbe nem én fogom felhívni anyát.” Ezen mindig jót derültünk. Imádtam anyát. Csüngtem minden szaván. De aztán elment. Itt hagyott minket. Én nem tudtam megbocsájtani neki. De Kathline és Chris igen. Amikor visszajött tárt karokkal fogadták. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de nem tehette. Megfogadtam, hogy soha többet nem engedek közel magamhoz senki, mert könnyen el lehet veszteni. Bezárkóztam. Mogorva vagyok mindenkivel. Legfőképp anyával. Régen a testvéreimmel is jó viszonyban voltam, de most. Chris naponta vág a fejemhez sértéseket, amiknek általában verekedés a vége. Katetel már vagy közel egy éve nem beszéltem. Pedig valamikor olyan igazi nővérek voltunk. A lánya, Mia is a gonosz nagynénit látja bennem. És Peter is azt fogja, ha ez így megy tovább. Őt még nem is láttam. Nem rég született meg. Chris mindig azt mondja, hogy anya egyszer úgy is megelégeli a viselkedésemet és akkor kirak a házból. Pedig én ezt nem direkt csinálom. Csak ennyi év után már túl nehéz lebontani azt a falat. Talán a büszkeség teszi. – amikor feláll és elkezdett megint a faágon sétálni kis híján szívrohamot kaptam. – Bocsi! Sose bírtam megülni egy helyben.

- Sétáljuk egyet! – felálltam és leugrottam a fáról, de láttam, hogy Nessi nem jön.

- Én inkább lemászok. – kiáltotta.

- Gyere, ugorj le nyugodtan. – kérleltem – Elkaplak.

- Nem, nem! – hirtelen ötlettől vezérelve visszamentem a fára és a karjaimba kaptam.

- Biztos vagy te abban? – nevettem, majd leugrottam vele. Éreztem, hogy jó szorosan kapaszkodik belém. Már azért megérte, hogy a karjaimban tarthatom. - Nem is volt olyan borzalmas ugye? – nem nagyon akartam letenni.

- Hááááát… - nyújtotta a szavakat. – Tényleg nem volt rossz.

- Nem csodálom, hogy leszakadt alattad az az ág. – viccelődtem. – Hány kiló vagy te. Mindjárt leszakad a kezem.

- Kikérem magamnak! Alig ütöm meg az 55 kilót. – nézett a szemembe. Én ott helyben majd elolvadtam. Ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam. Elkezdtem közelíteni az ajkai felé. Már csak egy kicsit volt hátra, amikor…

- Jacob! – Harrynek mindig is volt érzéke ahhoz, hogy mikor zargassa az embert. – Idegen vámpírszagot érzek!

- Bella mit mond? – engedtem el Renesmeet. Ez azért nem tréfa.

- Nem tudtam még vele beszélni. Chrissel beszélget! – magyarázta. Már értem.

- Egy perc és ott vagyunk. – Ránéztem Nessire és ő bólintott, majd elindultunk. Nem sokára már ott is voltunk.

- Remélem nem zavartam meg semmit! – láttam, ahogy Renesmee elpirult. Hát igen. Ha nem szól közbe, akkor most mást csinálnánk.

- Ami azt illeti… - ködösítettem. – De ez most mindegy. Más miatt vagyunk itt.

- Nyugi fiúk! – lépett mellém Renesmee. Erős kísértést éreztem, hogy átöleljem. – Ez csak Susan a nővérünk.

- Óh! – döbbent meg Harry. – Akkor minden rendben. Még egyszer bocsi és folytassátok ott, ahol abbahagytátok.

- Köszi! – legszívesebben tényleg befejezném amit, elkezdtem, de ennek még nincs itt az ideje. Megfogtam Nessi kezét és elindultam vele visszafele. – Beszélnünk kell!

- Mondjad! – állt meg velem szembe.

- Nézd! – fogtam meg a kezét. – Én nem akarom rád erőszakolni magam. Csak tudni szeretném mi lesz velünk? Megpróbáljuk együtt, vagy felejtsük el egymást? Nekem mindegy, csak te boldog legyél.

- Én már rég eldöntöttem Jacob. – nézett mélyen a szemembe. Istenem add, hogy ne nemet mondjon! Én abba belehalok. – Amikor először megláttalak azok a bizonyos falak már akkor leomlottak. És ez csak neked köszönhető! De a válaszom nem!

- Értem! – úgy érzem, mintha kitépték volna a szívemet. Elveszítettem őt.

- Nem, kizárt, hogy ezen túl nélküled éljek! – a szívem átvette a testem fölött az irányítást. Átkaroltam a derekát és közelebb húztam magamhoz. Éreztem, hogy megremeg a kezemben. Gyengéden megfogtam az állát és felemeltem a lehajtott fejet. Kezemet az arcára simítottam és elkezdtem az ajkai felé közelíteni. – Szeretlek! – suttogta. Ettől az egy szótól én voltam a világ legboldogabb embere.

- Én is! – mondtam. Renesmee lehunyta a szemét és az ajkunk végre összeért.

( Christopher szemszöge)

- No, édes kis fiacskám! – engedte el a számat. – Beszélgessünk csak el. – félrehúzott az erdőbe.

- Mit szeretnél anya?

- Még is mit képzelsz te magadról! – fakadt ki. – Ő a húgod. Tetszik, vagy nem tetszik, bánj vele rendesen. Tudom, hogy néha elviselhetetlen, de talán, most majd sikerül megváltoznia.

- Az kész csoda lenne! – ő sohasem fog megváltozni. – Neki nincs szíve.

- Már pedig most szerelmes. Látszik a szemén Christopher. – lehet, hogy igaza van.

- Kétlem, hogy valaha is meg fog változni. Túl magas az a fal már ahhoz, hogy lebontsa. És túl büszke.

- Ezt nem tagadom Chris. De ő attól még a húgod. – kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Utálom, amikor prédikál és még igaza is van. – A szíve mélyén szeret téged, engem, minket. Idő kell neki, hogy felolvadjon. Jacob majd segít. Ismerem Renesmee és tudom, hogy nem fogja ellökni magától. Mindenkinek jár egy másodok esély. Én is kaptam tőled, ő miért ne kaphatna?

- Mert ő nem tesz érte semmi! – vágtam rá. Ez az igazság. – Csak egyetlen szót kellene kinyögnie: bocsánat!

- Ez néha nem olyan egyszerű, mint hiszed kisfiam! Innen annak tűnik, de közel sem az.

- Az lehet! – szálltam vitába. – De e nélkül soha nem lesz boldog. Megkeseredett marad, majd egész életére. És a hibájára majd csak akkor fog rájönni, majd ha késő lesz!

- Nagyon remélem, hogy ez nem így lesz! – az igazság az, hogy titkon én is ebben bízom. – De árulj el nekem valami Mikor sajátítottad el a jóslás képességét.

- Mindig is megvolt bennem a tudás. – „szerénykedtem.” – Apropó. Mikor lesz a nagy találkozás a nagynénémmel?

- Holnap! – már alig várom. Anya szerint nagyon rendes. Remélem, igaza van.

- Már várom! Kíváncsi vagyok, milyen a mindentudó, boltkóros, hiperaktív nagynéném.

- Mindentudó, boltkóros és hiperaktív! – anyának is jó bő a szókincse!

- Köszönöm! Remekül tudod megismételni a szavaimat!

- Ha jól tudom, ezeket még én mondtam neked! – van benne valami.

- Sebaj! – legyintettem. – Úgy látszik, családi ökörség.

A nevetésünk töltötte be az egész erdőt! Bárcsak mindig így maradna.