16. fejezet

Utolsó esély

( Alice szemszöge)

- Salut Kathline! – tettem le a telefont. Bella éppen ebben a pillanatban lépett be az ajtón vigyorogva.

- Kate üdvözöl. – adtam át az üzenetet. – Mi történt már megint?

- Emmettet megfürdettem a tóban.

- Oh. Akkor már értem miért áll a hátad mögött csurom vizesen ördögi vigyorral a képén – ez szép lesz.

- Attól tarok kénytelen leszel te is megfürödni. – el akarta kapni Bella derekát, de ő gyorsabb volt.

- Ahhoz előbb el kéne kapni.

10 perccel később…

Emmettnek még mindig nem sikerült elkapnia Bellát.

25 perccel később…

A Nagy maci elkapta Kis tigrist. El van a gyerek, ha játszik.

39 perccel később…

Emmett és Bella a kanapán birkóznak. Ha nem tudnám, hogy Emmett Roseba Bella pedig Edwardba szerelmes akkor…

60 perccel később…

Elszakadt Bella ruhája. Most kilátszik a melltartója és az alja sem takar már túl sokat. Azt hiszem kerítenem, kell egy felmosót. Edwardnak majd kiesik, a szeme úgy bámulja Bellát és közben csorog a nyála. Emmett öltözéke is igen hiányos.

70 perccel később…

Egy 5 perce betoppant Rose is. Most javában fényképezget. Hogy ez nekem nem jutott eszembe.

96 perccel később…

Ez az!!! Bella legyőzte Emmettet.

- Sikerült felvennem videóra. – ujjongott Rosalie. - Ez egy történelmi pillanat.

- Gratulálok Bella! – fogott vele kezet Jazz.

- Köszi! – mosolygott vissza Bella, majd felém fordult. – Kaphatnék egy másik ruhát?

- Persze! – keresünk egy jó, kivágott toppot és egy miniszoknyát!

- Meg ne merd tenni! – nézett rám szigorúan.

- Ez nem ér! – tettem karba a kezem. – Mássz ki a fejemből.

- Kössünk kompromisszumot!

- Na jó! Kapsz egy toppot és egy farmert.

- Így már, mindjárt más! – vigyorgott elégedetten.

- Emmett! – méltatlankodott Edward. – Öltözz már fel! Senki nem kíváncsi rád félmeztelenül!

- Ne aggódj Eddy! – veregette meg a vállát! – Nem happolom el előled Bellát.

- Rosalie! – mondta Bella „lágyan”. – Özvegyet csinálok belőled, ha nem hallgattatod el most rögtön a férjedet!

- Igazuk van Emmett – értett egyet. – Öltözz szépen fel!

- Ez még el fog tartani egy darabig. Gyere Bella! – húztam fel a lépcsőn.

- Oké! – meg is találtam az ideális ruhát. Természetesen egy kék top és egy farmer.

- Remélem, megfelel! – adtam a kezébe.

- Köszönöm Alice! – nem tévedtem. Nagyon jól áll neki a kék. Edward oda lesz.

- Köhöm… - köszörülte meg a torkát. Hoppá!

- Jól van, na! – mindig hallgatózik.

- Majd mindent idővel Alice!

- Kedves a húgod Bella. – váltottam témát. – Tényleg olyan, mint te.

- Bár csak ne hasonlítana rám. – rázta meg a fejét.

- Szerintem nincs vele semmi baj, és veled sem. – öleltem át. – Gyere, menjünk le.

- Azt hiszem, hogy én búcsúzom. – mondta mikor leértünk a lépcsőn. – Meg kell néznem, hogy áll e még a házam.

- Ha nem akkor Edward szobájában van hely bőven. – Emmett az, Emmett.

- Ha viszont igen akkor ásni fogok a kertben egy sírt Emmett Cullen táblával. – vágott vissza. Igaza is van.

- Segíthetek? – érdeklődött Edward.

- Na, milyen nagy az összhang!

- Én, azt hiszem, tényleg megyek! – lépett ki az ajtón Bella! – Sziasztok! Holnap még benézek!

- Szia Bella! – integettem.

§*§*§*§

Másnap, az iskolában…

( Christopher szemszöge)

- Csipkedd már magad Renesmee! – türelmetlenkedtem. – Az ebédszünetnek mindjárt vége! El fogunk késni spanyolról.

- Megyek már! Ne pattogj!

- Jut eszembe! Hogy van a kutyuskád? – imádom felhúzni a húgomat!

- Irigykedünk, irigykedünk? – tette csípőre a kezét?

- Én, rád? – majd, ha fagy.

- Nem, majd a Jézuska! – idő közben már kijutottunk az udvarra.

- Egyelőre még az se bírom felfogni, hogy hogy képes szeretni egy ilyen lelketlen szörnyeteget. – ez egy kicsit erős volt. Renesmee felemelte a kezét, és úgy pofon vágott, hogy azt hittem eltörött az állkapcsom. – Fáj az igazság?

Azt hiszem egy kicsit túlfeszítettem a húrt. A kiabálásra már mindenki odagyűlt az udvarra. Már nem emlékszem, hogy hogyan, de verekedni kezdtünk. Elég durva lehetett. Többen sikítoztak, vagy azt kiabálták, hogy „Hívja már valaki az igazgatót.” és ezt valaki meg is tette. Nem sokkal később meg is jelent.

- Elég volt! – én ekkor eszméltem fel, hogy mit is teszek. Elengedtem Nessit. Az ő orra is vérzett és azt hiszem, hogy kiment a csuklója, nekem pedig vérzik a lábam. – Mindenki menjen vissza órára. Ti ketten! – mutatott ránk. – Gyertek velem az igazgatóiba!

(Bella szemszöge)

- Igen? – szóltam bele a telefonba.

- Jó napot Ms. White! David Locker vagyok! – Úr isten Csak nem történt valami baj.

- Miben segíthetek igazgató úr?

- Lenne olyan kedves és befáradna az irodámba? – jaj, ne!

- Természetesen, de mi történt?

- A testvérei összeverekedtek az udvaron! – ez… nem… lehet… igaz! - Attól tartok fel kell őket függesztenem!

- Azonnal indulok! – megölöm őket! Hát ezek nem normálisak!

- Angela! – kaptam fel a táskámat. – Van egy kis gond a testvéreimmel! Nagy baj lenne, ha elmennék?

- Nem! Persze, menj csak!

- Köszönöm! – hálálkodtam.

Villámgyorsan kocsiba pattantam és padlógázzal hajtottam az iskoláig.

Ki fogom tekerni a nyakukat! Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Mit képzelnek magukról?

Bekopogtam az irodába.

- Tessék? – benyitottam.

- Jó napot! Jöttem, ahogy tudtam. – a gyerekeimre inkább rá se néztem.

- Christopher, Renesmee! Szeretnék a nővéretekkel négyszemközt beszélni! – megölöm őket. – A folyosón megvárhatjátok.

- Rendbe! – bólintottak és kimentek.

Egy igen, hosszú beszélgetést folytattam le az igazgatóval. Nagyjából egy fél órát lehettem bent nála. Amikor kiléptem az ajtón szó nélkül indultam el az erdő felé ő, pedig követtek. A következő beszélgetést nem igen kellene hallania másoknak.

Megálltam, és szembefordultam velük. Mindkettejüket jól pofon vágtam. Ez a minimum, ami jár nekik.

- Még is mit képzeltek ti magatokról? – keltem ki magamból. – Elment az a józan eszetek? Hogy gondoltátok ti ezt?

- Anya…

- Nem érdekel, hogy melyikőtök kezdte! – vágtam Chris szavába. – Felfogtátok, hogy mit tettetek? Belegondoltatok abba, hogy mi lett volna, ha nem állítanak meg titeket? És ez már nem először fordul elő! Egész idáig győzködtem az igazgatót, hogy ne függesszen fel titeket!

- Ezt sem én kezdtem! – tiltakozott a lányom.

- Meg mondtam, hogy nem érdekel! Ez volt az utolsó csepp a pohárban Renesmee! Te már régen túllépted a meghúzott határt és én nem fogom ezt tovább tűrni. – bármennyire is fáj ez nekem ki kel, hogy mondjam. – Amíg velem élsz, egy házban ugyanaz a szabály vonatkozik rád, mint másokra. Véded a titkunkat mindenekelőtt és tiszteled a másikat. Ha nem tetszik, csomagolhatsz. Ne vigyorogj Christopher White, mert ez rád is vonatkozik. – néztem rá, mikor megláttam, hogy elvigyorodik. – Tőled is több tiszteletet várok el. Testvérek vagytok az ég szerelmére!

- Igen is anya! – mondták egyszerre.

- Kaptok még egy utolsó esélyt! De, ha ezt is elpuskázzátok, Isten bizony kiraklak titeket a házból! Világos?

- Igen! – bólintottak.

- És most tünés! Mielőtt még olyat teszek, amit később megbánok! – egy szó nélkül megfordultak és elindultak a kocsijukhoz.

Beszálltam a kocsimba és Elindultam a Cullen ház felé. Hátha van otthon valaki. Úgy is megígértem, hogy benézek. De előtte muszáj lesz lenyugodnom. Nem láthatnak meg így.

De még is mit képzelnek magukról? Csak úgy veszélybe sodorják a titkunkat. És ha már nem akarnak találkozni Cullenékkal akkor, legalább ne keltsenek feltűnést. Nagyon remélem, hogy nem látták őket. Ha így folytatják, akkor kitekerem a nyakukat.

De most már tényleg le kéne nyugodnom. Már megérkeztem a házhoz. Kiszálltam a kocsiból és megnyomtam a csengőt.

- Jövök! – kiabált ki Rose. Tehát itthon maradt Anthonyval. – Szia, Bella! Gyere be!

- Szia, Rose! – léptem be. – Hogy van Anthony?

- Egész jól. – mosolygott rám. – Most éppen eszik.

- Ennek örülök.

- Emmett most hívott. Mindjárt itthon lesznek. Addig ülj le. – tolt a kanapé felé. Na, azt már nem.

- Jobb szeretném inkább elfoglalni magam! Szívesen elmosogatok helyetted. – addig is nem gondolok az előbbiekre.

- Rendben. – egyezett bele nagy nehezen.

- Akkor irány a konyha. – még az első tányért se mosogattam el, amikor meghallottam 3 kocsi hangot! Tehát megjöttek.

- Van itthon valaki? – kiabált Emmett.

- Fent vagyok az emeleten Bella pedig a konyhába.

- Szia, Bella! – jelent meg Alice és utána a többiek. – Hát te?

- Előbb végeztem. – válaszoltam tömören.

- Hoztam még egy kis mosogatni valót Bella! – jött le a lépcsőn Rose egy tálcával a kezében. – De, ha akarod, átveszem.

- Nem, dehogy is! El vagyok én itt!

- Helló Bella! – köszönt Jazz, majd Edward, meg Emmett is.

- Na és történt ma valami érdekes? – ült le Em mellé Rose. Erre én is kíváncsi vagyok. A kés, amit elkezdtem mosogatni megállt a kezembe.

- Volt egy nagyon vicces eset. – kezdett bele. – Két gyerek elkezdett verekedni az udvar kellős közepén. Sajnos nem lehetett látni, hogy kik voltak azok, mert akkora tömeg verődött köréjük. Aztán végül megjelent az igazgató és behívta őket az irodájába. Egy negyed óra múlva megjelenhetett az anyjuk is, mert később elég szépen ordított velük. Hát azt hallani kellett volna. Soha nem hallottam még nőt ilyen mérgesnek. Nem lettem volna szegény gyerekek helyébe. Amit kaphattak.

Amit kaptak, az még semmi volt. Megérdemelték volna, hogy most azonnal kitegyem őket a házból. Azt hiszik, hogy övék a világ. Pedig nem! Ideje lenne, hogy felnőjenek és észrevegyék, hogy nem csak ők léteznek!

Észre se vettem, hogy az kezem összezáródik a kés körül. Az asztalon lévő váza minden előjel nélkül szétrobbant a tányér a kezemben pedig eltörött.

- Bella! Bella! – éreztem meg Edward kezeit, amint átölelnek és megfogják a kést tartó csuklómat! – Hallasz Bella? Kérlek, nézz rám!

- Tessék? – kaptam észbe.

- Mi történt? Mi a baj? – fordított maga felé.

- Akikről Emmett beszélt! – kezdtem akadozva. – Renesmee és Christopher voltak! A testvéreim. Ó édes Istenem! Hogy tehették ezt?

- Nincs semmi baj Bella!

- Dehogy nincs! – zokogtam némán. – Az egész életem szétesőben van. Én ezt már nem bírom tovább. Ezt érdemlem én?

- Majd minden rendbe jön Bella! – simogatta a hátam. Olyan jó lenne hozzábújni.

- Nem, semmi sem fog rendbe jönni!

- Ne félj Bella! Én itt vagyok melletted! – magához húzott és én jó szorosan átöleltem. Úgy érzem, végre hazaértem.